Kuba azért van jelen a konferencián, hogy egyedül képviselje Amerika népeinek hangját, s mint már sokszor hangsúlyoztuk, fejlődő országként, mi több, szocializmus építő fejlődő országként jött el. Nem véletlen, hogy képviselőinknek lehetőségük nyílott, hogy Ázsia és Afrika népei körében kifejtsék véleményüket. A közös vágy, az imperializmus megdöntése egyesít minket a jövő felé vezető úton, miként az ugyanezen ellenséggel szembeni harc közös múltja egyesített minket eddig is.

Ez a harcban álló népek gyűlése: ez a harc két egyenlő fontosságú fronton bontakozik ki és teljes erőfeszítést követel tőlünk. A politikai fegyverekkel és tűzfegyverekkel vívott antiimperialista harc, amelynek célja, hogy megszabaduljunk a kolonializmus és neokolonializmus béklyóitól, nem választható el az elmaradottság és a szegénység elleni harctól. Mindkettő ugyanannak az útnak egy-egy szakasza, s ez az út egy új, gazdag és egyben igazságos társadalomhoz vezet. Kulcsfontosságú a politikai hatalom megszerzése és az elnyomó osztályok felszámolása. De ezután szembe kell nézni a harc második, talán még nehezebb feladatokat tartalmazó szakaszával.

Amióta a monopoltőkések megkaparintották a világot, az emberiség nagy részét szegénységben tartják, szétosztva a hasznot a fejlettebb országok között. Ezeknek az országoknak az életszínvonala a mieink nyomorúságán alapszik; ezért, hogy növelhessük a fejlődő országok népeinek életszínvonalát, harcolni kell az imperializmus ellen. Ezért minden alkalommal, amikor egy ország leszakad az imperializmus fájáról, nemcsak csatát nyerünk legnagyobb ellenségünkkel szemben, hanem hozzájárulunk viszonylagos gyengüléséhez is, és újabb lépést teszünk a végső győzelem felé.

Ebben a halálos küzdelemben nincsenek határok, nem maradhatunk közönyösek a világban történő egyetlen eseménnyel szemben sem: bármely ország győzelme az imperializmus veresége. A proletár internacionalizmus nemcsak a jobb jövőért harcoló népek kötelessége, hanem kikerülhetetlen szükségszerűség. Amennyiben az amerikai vagy bármely más imperialista ellenségünk a fejlődő népek és a szocialista országok ellen tevékenykedik, alapvető logika diktálja a fejlődő népek és a szocialista országok közötti szövetség szükségességét: ha nem lenne más egyesítő tényező, a közös ellenség léte önmagában is elegendőnek bizonyulna.

Világos, hogy ezek a szövetségek nem keletkezhetnek spontán módon, előzetes eszmecserék nélkül, anélkül, hogy fájdalmas „vajúdás” előzné meg a döntést.

Mindannyiszor, amikor egy ország felszabadul, azt mondják, ez az imperializmus világrendszerének veresége; azonban meg kell egyeznünk abban, hogy az elszakadás nem azonos a függetlenség deklarálásával vagy egy forradalom katonai győzelmeivel; az elszakadás csak akkor lesz teljes, amikor az imperialista gazdasági uralom megszűnik hatalmat gyakorolni egy nép felett. Ezért létkérdés a szocialista országok számára, hogy valóságos szakítás történjék, és ezért internacionalista vezérlő ideológiánk által megszabott kötelességünk, hogy erőfeszítéseinkkel hozzájáruljunk a lehető leggyorsabb és legalaposabb felszabaduláshoz. Mindebből le kell vonni a következtetést: a most felszabadulásuk útjára lépett országok fejlődéséért a szocialista országoknak áldozatokat kell vállalniuk. Legkevésbé sem zsarolási vagy feltűnési szándékkal mondjuk mindezt, sem pedig azért, hogy közelebb férkőzzünk az afro-ázsiai népek táborához; ez mély meggyőződésünk. Nem létezhet szocializmus, ha a tudatban nem jön létre olyan változás, amely új, testvéri magatartást alakít ki az emberiséggel szemben. Azokban a társadalmakban, amelyekben építik, vagy már felépítették a szocializmust, ennek létre kell jönnie, mind individuálisan, mind globálisan, az imperialista elnyomás alatt szenvedő összes néppel szemben.

Hisszük, hogy ebben a szellemben kell megérteni a függő országoknak nyújtandó segély felelősségét, és nem szabad többé olyan árakon alapuló „kölcsönösen előnyös” kereskedelem fejlesztéséről beszélni, amelyeket az értéktörvény, és ennek következménye, az egyenlőtlen nemzetközi csereviszonyok rónak az elmaradott országokra.

Hogyan is jelenthetne „kölcsönös előnyt” világpiaci áron eladni a nyersanyagokat, amelyeknek az elmaradott országok vég nélküli szenvedése és verejtéke az ára, és megvenni világpiaci áron azokat a gépeket, amelyeket a modern, automatizált gyárakban állítanak elő?

Ha megállapítjuk ezt a fajta kapcsolatot a két ország-típus között, egyet kell értenünk azzal, hogy bizonyos mértékben a szocialista országok is bűnrészesek az imperialista kizsákmányolásban. Lehetne érvelni azzal, hogy a szocialista országok külkereskedelmi forgalmának csak jelentéktelen részét alkotja a fejlődő országokkal való árucsere értéke. Ez nagy igazság, de nem szünteti meg a csere erkölcstelen jellegét.

A szocialista országok erkölcsi kötelessége, hogy megszüntessék hallgatólagos bűnrészességüket a nyugati országok kizsákmányolóival. Az a tény, hogy ma a két országcsoport közötti kereskedelem mértéke csekély, nem jelent semmit: 1959-ben például Kuba csak alkalmanként adott el a szocialista blokkba tartozó országoknak cukrot, angol és más nemzetiségű kereskedőkön keresztül, míg ma kereskedelmének 80%-a ebben a relációban zajlik; minden létszükségleti cikk a szocialista táborból származik, és tény, hogy Kuba valóban belépett ebbe a táborba. Nem mondhatjuk, hogy belépését egyszerűen a kereskedelem növekedése okozta, és az sem, hogy azért növelte a kereskedelmét, mert szakított a régi struktúrákkal és a szocialista fejlődési formát válaszotta, inkább az lehetne mondani, hogy a két tényező összefügg, kapcsolatban van egymással.

Mi nem olyan folyamatot indítottunk el, amely merev szakaszokon keresztül a kommunizmusba, egy végső, posztulált ideológiai fejlődés logikus végeredménybe torkollik. A szocializmus igazságai, valamint az imperializmus valósága fokozatosan formálták népünket, és megmutatták azt az utat, amelyet kisvártatva tudatosan is választottunk. Afrika és Ázsia népeinek, akik teljes felszabadulásuk felé haladnak, előbb vagy utóbb ezt az utat kell vállalniuk, akármilyen jelzővel is illessék szocializmusukat. A szocializmusnak nincs más, számunkra érvényes definíciója, mint az emberek kizsákmányolásának megszüntetése. Amíg ez a kizsákmányolás teljesen meg nem szűnik, csak a szocializmus építésének szakaszairól beszélhetünk, de ha a kizsákmányolás csökkenése helyett a folyamat stagnál vagy visszaesik, még a szocializmus építéséről sem beszélhetünk.

Meg kell teremtenünk a feltételeket ahhoz, hogy testvéreink közvetlenül és tudatosan lépjenek a kizsákmányolás végeleges megszüntetésének útjára, azonban nem szólíthatjuk fel őket erre addig, amíg ebben a kizsákmányolásban mi is bűnrészesek vagyunk. Ha megkérdeznénk, milyen módszerekkel lehet a méltányos árakat meghatározni, nem tudnánk válaszolni; nem ismerjük a kérdés gyakorlati nagyságát, csak azt tudjuk, hogy – politikai viták után – a Szovjetunió és Kuba számunkra előnyös cukoreladási szerződést írt alá, amelynek értelmében ötmillió tonna cukrot rögzített, a szabadpiacinak nevezett árnál magasabb áron fogunk eladni. A Kínai Népköztársaság is ugyanezt a vételárat tartja.

Ez csak egyetlen adat; az igazi feladat olyan árak rögzítése, amelyek lehetővé teszik a fejlődést. Nagy, koncepcionális változás lenne a nemzetközi kapcsolatok rendjének megváltoztatása; nem a külkereskedelemnek kell a politikát irányítania, hanem éppen ellenkezőleg, a külkereskedelmet kell alárendelni a népek közötti testvéri politikának.

Elemezzük röviden a hosszútávú, bázisipar-fejlesztő hitelek problémáját. Gyakran találkozunk azzal, hogy a kedvezményezett országok olyan, jelenlegi lehetőségeikhez képest túlméretezett iparbázist hoznak létre, amelyek termékeit országukban nem tudják maradéktalanul felhasználni, s amelyek nyersanyagtartalékaik kimerítéséhez vezetnek.

A mi gondolatmenetünk az, hogy a szocialista államok hazai befektetései közvetlenül az állami költségvetésből történnek, a megtérülés a gazdálkodási folyamatokban, az együttműködés révén létrejövő végtermékekből történik. Azt javasoljuk, hogy lehetőség nyíljon ilyen típusú befektetésekre a fejlődő országokban is.

Így óriási, eddig szunnyadó erőket hozhatnánk mozgásba nyomorúságos, kizsákmányolt és fejlődésükben soha nem támogatott kontinenseinken, elkezdhetnénk egy új szakaszt, amely igazságos, nem a múlt, hanem a jövő történelme által meghatározott nemzetközi munkamegosztáson alapulna.

Azok az államok, amelyek területén ilyen új beruházásokat helyeznének el, a szuverén tulajdonos minden jogával rendelkeznének; ezeknél a beruházásoknál sem készpénzfizetésről, sem hitelekről nem lenne szó, csupán arra kellene kötelezni ezeket az államokat, hogy a beruházó országoknak egy bizonyos ideig rögzített áron meghatározott mennyiségű termékeket szállítsanak.

Érdemes lenne tanulmányozni a helyi kiadások ama finanszírozási formáját is, amely egy ilyen beruházáspolitikát alkalmazó ország számára szükségszerűvé válik. Egy olyan támogatási forma, amely hosszúlejáratú hitelek formájában jelentkezne, és nem jelentené konvertibilis devizaösszeg ráfordítását, alapja lehetne a fejlődő országok tömegfogyasztási cikkekkel való ellátásának.

Egy másik fontos probléma a technikai vívmányok kérdése. Közismert, hogy a fejlődő országok szakemberhiányban szenvednek. Hiány mutatkozik oktatók és az oktatási intézmények terén. Gyakran reális szükségleteink ismerete is hiányzik, valamint a megfelelő technikai, kulturális, illetve ideológiai fejlesztéspolitika megválasztása és megvalósítása.

A szocialista országoknak a műszaki oktatás szervezeteinek kialakításában segítséget kell nyújtaniuk, hangsúlyozniuk kell ennek elsőrendű fontosságát, és a fejlődő országokat olyan szakemberekkel kell ellátniuk, akik a jelenlegi hiány pótolni képesek. Fontos hangsúlyozni ezt az utolsó pontot: az országainkban dolgozó szakembereknek példaképül kell szolgálniuk. Ők olyan elvtársaink, akiknek ismeretlen környezettel kell szembenézniük, nemegyszer olyannal, amely ellenséges a technikával szemben, ahol más nyelvet beszélnek, és teljesen mások a szokások. Azoknak a szakembereknek, akik ezt a nehéz feladatot vállalják, mindenekelőtt kommunistáknak kell lenniük a szó legnemesebb és legmélyebb értelmében: csupán ezzel a tulajdonsággal és minimális szervezéssel, rugalmassággal csodákat lehet művelni. Tudjuk, hogy ez elérhető, hiszen a testvéri országok jónéhány szakembert küldtek már, akik többet tettek országunk fejlődéséért tíz intézetnél és többel járulnak hozzá barátságunkhoz, mint tíz nagykövet vagy száz diplomáciai képviselet.

Ha sikerülne minden eddig felsorolt pont megvalósítása, és a fejlett országok technológiája teljes egészében, a mai szabadalmi eljárások használata nélkül a fejlődő országok számára elérhető volna, nagyot léphetnénk előre közös munkánkban.

Az imperializmus sok kis csatát vesztett, azonban ma is jelentős erő a világban, és végső összeomlása csak mindannyiunk közös erőfeszítésének eredménye lehet.

Az ajánlott intézkedések nem valósíthatók meg egyoldalúan. A fejlődő országok fejlődéséért a szocialista országoknak anyagi áldozatot kell vállalniuk: ebben egyetértünk, de ezen túl, a fejlődő országok erőit is mozgásba kell hozni, és állhatatosan utat kell törni egy új társadalom építésének útján, amelyben – bárhogyan is nevezzük ezt a társadalmat – a gép termelőeszköz, nem az ember ember általi kizsákmányolásának eszköze. Nem várhatjuk a szocialista országok bizalmát, ha a szocializmus és a kapitalizmus között ingadozunk, és felhasználjuk mindkét egymással ellentétes erőt arra, hogy versengésükből bizonyos hasznot húzzunk. Új, a végsőkig komolyan vett politikának kell irányítani a két társadalmi csoport kapcsolatait. Még egyszer hangsúlyozni kell, hogy a termelőeszközök nagyobb részének az állam kezébe kell kerülnie, hogy a kizsákmányolás jelei fokozatosan eltűnjenek.

Másrészről, a fejlesztést nem szabad rögtönözni; az új társadalom építését tervezni kell. A tervezés a szocializmus egyik törvénye, amely nélkül nem létezhet. Megfelelő tervezés híján nincs elegendő garancia arra, hogy egy ország gazdasági szektorai harmonikusan kapcsolódjanak, és a gazdaság olyan ugrásokkal haladjon előre, amilyeneket az a kor követel meg, amelyben élünk. A tervezés problémája nem különálló kérdése kicsiny, torz fejlődésű, csupán néhány nyersanyaggal, félkész- és késztermékekkel rendelkező, de a legtöbb árucikkből hiányt szenvedő országainknak. Az első pillanattól törekedni kell a regionális együttműködésre, hogy hatással lehessünk az érintett országok gondolkodásmódjára, és így eljuthassunk a valóban kölcsönös előnyökön alapuló integrációhoz.

Tudjuk, hogy a jelenlegi út veszélyekkel terhes, de ezek a veszélyek nem egy felsőbb ész jövőre vonatkozó képzetei, hanem egyenesen következnek a bennünket sújtó valóságból. A gyarmatosítás elleni harc végső szakaszához ért, de jelenleg a gyarmati állapot nem más, mint az imperialista uralom egyik következménye. Amíg az imperializmus létezik, definíció szerint uralmat gyakorol más országok felett; ezt az uralmat ma neokolonializmusnak nevezik.

A neokolonializmus legelőször Dél-Amerikában fejlődött ki; de jelentősége ma egyre nő Afrikában és Ázsiában is. Fejlődése és behatolási formái különböző jellemzőket mutatnak: ezek közül az egyik az a brutális forma, amelyet Kongóban ismertünk meg. A nyers erő, amely minden palástolás, rejtegetés nélkül jelentkezik, az imperializmus végső fegyvere. Van egy kifinomultabb formája is: behatolás a politikailag felszabaduló országokba, a most születő nemzeti burzsoáziával való összefonódás, egy parazita tőkés réteg kifejlesztése, szorosan kapcsolódva a metropolis érdekeihez. A behatolást megkönnyítette a népek életszínvonalában bekövetkezett átmeneti javulás, bizonyos jólét, mivel a legkevésbé fejlett országokban egy egyszerű lépés a feudális viszonyokból a kapitalista viszonyok felé nagy előrehaladást jelent, függetlenül a káros következményektől, amelyeket hosszú távon a munkásoknak okoz.

Az imperializmus megmutatta karmait Kongóban; azonban ez nem a hatalom, hanem a gyengeség jele; kénytelen volt végső fegyveréhez, az erőszakhoz nyúlni, amely mindig heves ellenreakciókat szül. De finomabb formában is működik Afrika és Ázsia egy sor országában, amelyekben hamar kialakult az egyesek által „délamerikanizálódásnak” nevezett jelenség, azaz, hogy az a parazita tőkés burzsoá réteg – amely különben semmit sem tesz hozzá a nemzeti vagyonhoz, sőt külföldi bankokban helyezi el tisztességtelenül szerzett óriási nyereségét, szövetkezik a külfölddel még több nyereség elérése érdekében, és nem törődik a nép jólétével – erősen növekszik.

Léteznek más veszélyek is, mint pl. a testvéri országok közötti verseny, amelyek politikailag barátok, sőt nem egyszer szomszédok, azonban egyidőben ugyanazon befektetések fejlesztésére törekednek, és olyan piac felé tájékozódnak, amelyek gyakran nem teszik ezt lehetővé. Ez a versengés olyan energiák elvesztésének veszélyével jár, amelyek felhasználhatóak lennének a specializációban, míg ez a verseny az imperialistáknak kedvez.

Esetenként lehetetlen megvalósítani meghatározott befektetéseket a szocialista tábor segítségével, és így ezek a kapitalistákkal való szerződések útján jönnek létre. E tőkés befektetéseknek nemcsak hitelkonstrukciója előnytelen, hanem más, nagyfontosságú következményekkel is ját, mint például a vegyes vállalatok létrehozása egy veszélyes szomszéddal. Általában ezek a befektetések párhuzamosak más államok beruházásaival, növelik a baráti országok közötti ellentéteket a gazdasági különbség erősítése által, és a kapitalizmus állandó jelenlétéből fakadó erkölcsi romlás veszélyét hívják életre olyan fejlődési és jóléti modellek demonstrációs hatásán keresztül, amelyek elhomályosítják sok ember értelmét. Idővel az azonos termékek piacainak telítettségekor a piaci árak esése következik be. Az érintett országok kénytelenek lesznek újabb kölcsönöket kérni, vagy a versenyképesség érdekében kiegészítő befektetéseket eszközölni. A gazdaság visszakerülése a monopolisták kezébe, és lassú, de biztos visszatérés a múlthoz: ez az ilyenfajta politika végső következménye. Megítélésünk szerint a befektetések realizálódásának egyetlen biztos formája az állam – a javak egyetlen általános vásárlója – részvétele, amely ellátási szerződésekre korlátozza az imperialisták működését és nem engedi őket tovább házunk küszöbénél. Itt létjogosultsága van az imperialisták közötti ellentétek előnyösebb feltételek elérése érdekében történő felhasználásának.

Figyelmet kell fordítani az „érdeknélküli” gazdasági, kulturális stb. segélyekre, amelyeket az imperializmus közvetlenül, vagy a világ által inkább elfogadott bábkormányokon keresztül nyújt.

Ha a felsorolt veszélyek nem válnak időben nyilvánvalóvá, szabaddá válik a neokolonializmus útja azokba az országokba, amelyek most fogtak hittel és lelkesedéssel nemzeti felszabadítási feladataikhoz, és kifinomult eszközeivel kialakítja a monopolista uralmat oly módon, hogy csak nehezen lehessen érzékelni a hatását, míg egyszer brutális módon érzékelhetővé válnak.

Nagy feladat vár megvalósításra, óriási problémák vetődtek fel a két világ, a szocialista országok és az ún. harmadik világ országai számára, olyan problémák, amelyek közvetlenül kapcsolódnak az emberhez és jólétéhez, és az elmaradottságuk legfőbb okozója elleni harchoz. Minden kötelességét tudó országnak és népnek, amely tisztában van a helyzetben rejlő veszélyekkel, a fejlődés által megkövetelt áldozat nagyságával, kötelessége fellépni a problémákkal szemben: konkrét lépéseket kell tennünk, hogy barátságunk két területen, a gazdaság és politika mindig összefüggő területén szorosabbá váljék, szoros szövetséget kell alkotnunk, amely egyben segítséget nyújt a szabadságharcukat vívó országoknak, hogy felszabaduljanak az imperializmus nemcsak politikai, de gazdasági uralma alól is.

Az elnyomó politikai hatalommal szembeni felszabadító fegyveres harc kérdését a proletár internacionalizmus elvei alapján kell vizsgálni: ha abszurd az a gondolat, hogy egy harcban álló szocialista ország gyárának igazgatója habozik a frontra készült tankokat elindítani, mert nem garantált a fizetség, nem kevésbé tűnik abszurdnak az, hogy valaki megvizsgálja egy szabadságáért harcoló, vagy azt megvédeni kényszerülő nép fizetőképességét. Világaink között a fegyverek nem válhatnak áruvá, ár nélkül kell rendelkezésre bocsátani a fegyvert kérő országoknak a szükséges és lehetséges mennyiségben, hogy közös ellenségünkre tüzeljenek vele. Ennek szellemében nyújtott nekünk katonai segítséget a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság. Szocialisták vagyunk, kezességet vállalunk ezeknek a fegyvereknek a használatáért, de nem vagyunk egyedül ebben a helyzetben és mindannyiunknak ugyanebben a bánásmódban kell részesülnünk.

Az észak-amerikai imperializmus Vietnam, illetve Kongó elleni galád támadásra ezeknek a testvéri országoknak minden szükséges védelmi eszközzel való ellátásával, és feltétel nélküli szolidaritásunk kinyilvánításával kell válaszolni.

Gazdasági téren, a fejlődés útján, a lehető legfejletlenebb technikával kell győzedelmeskednünk. Nem követhetjük az emberiség hosszú felfelé ívelő útját, a feudalizmustól az automatizálás és az atom korszakáig, mivel ez óriási áldozatot kívánó, és részben haszontalan út lenne. Onnan kell a technikát megszerezni, ahol található; technikai ugrásra van szükség, hogy csökkenjen az a különbség, amely ma létezik a fejlettebb és a fejlődő országok között. Ezt a technikát a nagyüzemekben és a kellően fejlett mezőgazdaságban kell felhasználnunk, és annak mindenekfelett egy megfelelő erővel és tömegbázissal rendelkező ideológiai és technikai kultúrán kell alapulnia, hogy lehetővé váljon a minden országban létrehozandó kutató intézetek és apparátusok folyamatos ellátása, és ama szakemberek utánpótlása, akik a jelenlegi technika alkalmazása mellett képesek lesznek arra, hogy a legújabb technológiát adaptálják.

Ezeknek a szakembereknek világos kötelességtudattal kell rendelkezniük ama társadalommal szemben, amelyben élnek; nem létezhet megfelelő technikai kultúra, ha azt nem egészíti ki egy ideológiai kultúra. Ezen kívül, országaink nagy részében nem alakulhat ki egy olyan gazdasági fejlődés megfelelő alapja, amely a modern társadalom fejlődését meghatározza, ha nem biztosítjuk a népesség élelmezését, nélkülözhetetlen fogyasztási cikkekkel való ellátását és a megfelelő oktatást.

A nemzeti jövedelem nagy részét az úgynevezett improduktív oktatási területre kell befektetnünk és megkülönböztetett figyelmet kell szentelnünk a mezőgazdaság termelékenységének növelésére. Sok kapitalista ország óriási eredményeket ért el az utóbbi téren. Ez ellentmondásos helyzetet eredményez, amelyben a fejlett országokból származó gabona és más élelmiszer-termékek, illetve ipari nyersanyagok túlságos bősége mellett az egész világ szenved az éhségtől, miközben elegendő földdel és emberrel rendelkezik ahhoz, hogy szükségletének többszörösét megtermelje.

A mezőgazdaságnak a fejlődés egyik alappillérévé kell válnia, s ezért a mezőgazdasági szerkezet változásai, az új technikai lehetőségeknek és a kizsákmányolás megszüntetésének új kötelességéhez való alkalmazás kell hogy a munka alapvető szempontja legyen.

Mielőtt jóvátehetetlen károkat, ártó döntéseket hoznánk, fontos, hogy a gazdasági kutatás egyik előzetes lépéseként, és a megfelelő tervezés alapvető követelményeként gondosan feltérképezzük a nemzetgazdaságot.

Melegen támogatjuk Algériának kapcsolataink intézményesítésére tett javaslatát. Mindössze néhány kiegészítő megjegyzést szeretnénk tenni.

Először: ahhoz, hogy a szövetség eszköz legyen az imperializmus elleni harcban, fontos a latin-amerikai országok részvétele és a szocialista országok szövetsége.

Másodszor: meg kell őrizni a szövetség forradalmi jellegét, megakadályozva az olyan kormányok és mozgalmak belépését, amelyek céljai nem egyeznek a népek általános törekvéseivel, és kialakítva olyan mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik az igaz útról letérők kizárását, legyenek azok akár kormányok, akár népi mozgalmak.

Harmadszor: követelni kell az egyenlőségen alapuló kapcsolatok kialakítását a kapitalista országokkal, egy olyan forradalmi törvénykezést kialakítva, amely megvéd minket konfliktushelyzetekben, és új tartalmat ad a közöttünk és a világ többi része között kialakult kapcsolatoknak.

Forradalmi nyelvet beszélünk, és ügyünk győzelméért becsületesen harcolunk, de sokszor mi is belegabalyodunk ama nemzetközi jogrendszer hálójába, amely az imperialista hatalmak konfrontációinak eredményeképpen és nem a szabad és igaz népek harca következtében alakult ki.

Népeink például szenvednek a területeinken elhelyezett külföldi támaszpontok szorongató nyomásától, vagy viselni kénytelenek az elképzelhetetlen nagyságú külső adósságok súlyos terhét.

Ezeknek a feladatoknak a története mindenki számára jól ismert: a felszabadító harc hosszú küzdelme következtében, illetve a piac kapitalista törvényeinek fejlődése miatt meggyengült bábkormányok olyan egyezmények aláírásába mentek bele, amelyek belső stabilitásunkat veszélyeztetik, és bajba sodorják a jövőnket.

Itt az ideje, hogy lerázzuk az igát, hogy kikényszerítsük a nyomasztó külső adósságok újratárgyalását, és kötelezzük az imperialistákat, hogy hagyják el támaszpontjaikat.

E gondolatok, az Önök által is jól ismert koncepció ismertetését nem kell befejezni anélkül, hogy fel ne hívjam a tanácskozás figyelmét arra, hogy Kuba nem az egyetlen amerikai ország, mindössze csak az egyetlen, amelyiknek alkalma nyílik Önök előtt beszélni; hogy a többi nép azért ontja most vérét, hogy elnyerje azt a jogot, amellyel mi rendelkezünk, és hogy innen és minden tanácskozásról, minden olyan helyről, ahol ilyet szerveznek, a hősi Vietnam, Laosz, Portugál-Guinea, Dél-Afrika, illetve Palesztína népeinek küldött üdvözlettel egyidőben, minden olyan kizsákmányolt országért, amely küzd a felszabadulásért, a testvéri venezuelai, guatemalai és kolumbiai népért, amelyek fegyverrel kezükben mondanak végleges NEM-et az imperialista ellenségnek, fel kell emelnünk baráti szavunkat, ki kell nyújtani kezünket, erőt kell adnunk harcukhoz.

Kevés olyan szimbolikus színtér van ehhez, mint Algír, amely a szabadságért küzdő leghősiesebb városok egyike. A csodálatos algériai nép, amelyet kivételesen megedzett a függetlenség elnyerése miatti sok szenvedés, pártjának erélyes vezetésével, Ahmed Ben Bella elvtársunkkal az élén mutasson példát az imperializmus elleni élethalálharcban!

A beszéd 1965. február 27-én, az Afro-ázsiai Szolidaritási Konferencián hangzott el.

Fordította: Zoltán Gabriella

Magyarul megjelent: Fejlődés-tanulmányok 5., Budapest, 1983

Forrás