Egy metamorfózis tanúi lehetünk: annak, hogy az eredetileg a népért indított háború szándékából hogyan születik meg a nép elleni terror eszméje, s hogy a gerillából hogyan válik potenciális terrorista – írta néhány éve Anderle Ádám professzor Che Guevaráról. A partizánvezérnek, ennek ellenére, még mindig nagy a nimbusza, legutóbb a Népszabadságban megjelent cikk igyekezett őt fényesíteni.

„…a legszélsőségesebb kritikusai egyenesen terroristának nevezik (pl. Dávid Ibolya 2007-ben). Ez egyértelműen túlzás. Ő gerillavezér volt.” – szögezi le Brendel Mátyás, Che és Gyurcsány címmel a Népszabadságban írt cikkében. Szerinte, a terroristával ellentétben a gerilla közvetlen célpontja az ellenséges katonaság. "A hírhedt commandante a gerillaharc során tudtommal civileket nem gyilkolt meg, sőt kereste a parasztok támogatását, az elfoglalt területeken építő jellegű projektek folytak: tanítás, földosztás stb. A kubai forradalom győzelmében jelentős szerepe volt a társadalom támogatásának és annak, hogy ezt a harc közben kooperációval meg is tudták őrizni, sőt fokozták. E társadalmi támogatás hiánya volt a bolíviai kudarc legfontosabb tényezője. Egy demokrata gerillaharcban ritkán venne részt, de el kell ismerni, lehet ennek is bizonyos jogosultsága, ha nincs demokratikus rendszer az országban. Kubában nem volt, Bolíviában viszont volt, ami az ottani harcot a szememben illegitimmé teszi. Ezért is vallott Che ott kudarcot, ezért hiányzott a népi támogatás.” – írja.

A cikkíró finoman (talán akaratán kívül) csúsztat, amellett téved is. Mentségére legyen szólva, nemcsak Guevara javára, de kárára is lő egy bakot. A legelején jóindulatú (ál)naivitással ecseteli, hogy miért kell leterroristázni ezt a szegényt, amikor a kubai felkelők élén nem vérengzett civilek soraiban. A bibi mindezzel csupán az, hogy emberünk legvehemensebb kritikusai sem a Castro hatalomátvétele előtti tetteiért ítélik el őt. Hanem azért, amit utána csinált. Brendel tehát olyasmivel kapcsolatban védelmezi, aminek ürügyén senki nem bántotta. Ráadásul a fogalmazás, amellyel a dolgot taglalja, azt sugallja, Guevara soha nem alkalmazta (vagy tartotta helyesnek) a civilekkel szembeni erőszakot. Mindez nem igaz.

A kubai felkelés (1956-59) idején Che tényleg nem öldökölt. Nehezen is tehette volna: Fidel partizáncsapata nem egy leninista halálosztag volt, hanem polgári demokratikus elvek helyreállítására (a Batista-rendszer leváltására) szerveződött népfrontos hadoszlop. Melynek tagjai között egyaránt voltak liberálisok, mérsékelt szocialisták, nacionalisták és kommunisták. (Bár Pascal Fontaine Kuba-szakértő leír egy ügyet, mikor Guevara parancsnokként, önbíráskodóan, ítélet nélkül agyonlőtte egy serdülőkorú katonáját.) Amilyen bőbeszédű szerzőnk a kubai forradalommal kapcsolatban, olyan szófukar a bolíviai események megemlítésekor. Ugyan ő maga is leszögezi, hogy Bolíviában Che Guevara harca illegitim volt, de ragaszkodik hozzá: nem terrorista. Kérdés: egy illegitim gerillaháborút miért ne lehetne terroristának minősíteni?

Ám Brendel csak annyit mond az ottani történésekről, hogy Che kudarcát a tömegbázis hiánya okozta. Viszont hallgat arról, miszerint Bolíviában már igenis alkalmazhatónak (és alkalmazandónak) tartotta a polgári lakosság elleni megtorlásokat. Sőt, a támogatottság előfeltételének gondolta azt. Itt jegyeznénk meg, hogy nem áll Brendel ama kijelentése, hogy „magyar nyelven nem nagyon van elfogulatlan könyv Guevaráról”. Merthogy létezik ilyen. Anderle Ádám hispanista, Latin Amerika-kutató professzor tollából jelent meg, idestova nyolc éve, a Pannonica gondozásában. S pont ebben idézi a szakavatott biográfus Beck János, havannai magyar követ jelentését. Hogy 1964 januárjában az Olasz Kommunista Párt delegációja előtt – a venezuelai helyzettel kapcsolatban – Che az alábbiakat mondta: „…ha jön egy venezuelai és megkérdezi, hogy mit tegyen, így válaszolok: lövésre lövéssel válaszolni, minden 15. évét betöltő jenkit elpusztítani…”. S a végén hozzátette: cortar cabezas. Ami Che nyelvén annyit tesz, fejeket levágni!

Valószínűleg minden ép lelkivilágú illető osztja, hogy aki kamaszok legyilkolásának üdvös voltát fejtegeti, az vakhitű, gonosz szociopata. (Még Kádár Jánosban is volt annyi látszatemberség, hogy Mansfeld Pétert „csak” a 18. születésnapján küldte bitófára.) Ha például elolvassuk Guevarának a II. Trikontinentális Értekezlethez a bolíviai őserdőből írt levelét – melyre Anderle is hivatkozik – nehéz eldönteni, ugyan miben különbözik olyan rossz hírű tömeggyilkosoktól, mint Carlos vagy Oszama bin Laden. Che szerint ugyanis fontos, hogy „oda vigyük a háborút, ahol az ellenség található: házába, szórakozásainak színterére, totálissá téve azt.” Vagyis negyedszázaddal a náci totális háború (Oradour, Lidice, Auschwitz) után, s több mint harminc esztendővel szeptember 11. (és az iszlám totális háborúja) előtt Che kidolgozta a kommunista totális háború elméletét. A gyűlöletet dicséri, „amely hatásos, erőszakos, célirányos és hideg gyilkológéppé teszi az embert.” Nem rajta, hanem a geopolitikai realitáson, a hidrogénbomba kölcsönös elrettentésének összhatásán múlt, hogy Brezsnyev (és Mao) nem alkalmazhatta ezt a receptet.

Semmiképpen nem igaz tehát, hogy Guevara kímélte volna a vétlen kívülállókat. Mint naplójában papírra veti: „paraszti bázisunk továbbra sem fejlődik; bár azt hiszem, hogy a tervszerű terror eszközével elérhetnénk a többség semlegességét; a támogatás később következik.” Már Anderle teszi hozzá, „van kutató, aki e megjegyzést Pol Pot Kambodzsában szervezett népirtásának filozófiájához hasonlítja.

Tehát a minimum, amit elmondhatunk: Che nemcsak gerilla, de terrorista is volt. Pontosabban: gerillából terrorista lett. Brendel amúgy téved, mikor azt mondja, Bolívia demokratikus(abb) volt 1966-67-ben, mint Kuba 1956-57 folyamán. René Barrientos Ortuno bolíviai tábornok-elnök 1964-ben éppúgy puccsal jutott hatalomra, mint 1952-ben Fulgencio Batista kubai diktátor. Guevara fellépése nem azért visszautasítandó, mert demokrácia ellen küzdött. Hanem, mert egyik diktatúra helyére másikat (adott esetben rosszabbat) kreált volna. A banánköztársasági caudillók rendszerei valahol a Horthy-rezsim és a Franco-diktatúra között helyezkedtek el. Féldemokratikus, autoriter (időnként nyíltan diktatórikus) államok voltak. Gueavara állameszménye viszont a totalitarizmus volt. Az általa elképzelt társadalom a kaszárnya, a falanszter és egy szektakommuna despotikus keveréke lett volna. Enver Hodzsa Albániájának trópusi változata. Brendel persze elítéli a Guevara által Kubában 1959-65 között véghezvitt atrocitásokat, de végső konklúziója az, hogy „ha mindenki olyan lett volna, mint ő, a companero rendszere működött volna, és kielégített volna mindenkit. De a nép nem olyan volt.”

Brendel szerint Che egyik, sokaknak szimpatikus tulajdonsága az egyenesség volt: szembe mert szállni a szovjetekkel is. Jó emlékeztetni rá, hogy azért, mivel kevesellte a terrort. Nem hogy rossznak tartotta a vietnami háborút, inkább sok Vietnamot akart. Mi több, ha őrajta múlik, a termonukleáris világégést is bevállalta volna. Az idézett nagyköveti jelentés szerint Che 1964-ben kimondta „nem szabad megijedni attól, hogy az amerikai imperialisták elszámítják magukat, és kirobbantják a háborút, hisz a világ elpusztításáért ők lesznek a felelősek. Nem teljes a béke Kuba számára, amíg minden nép fel nem szabadul. Ha pedig valaki ellenáll annak, hogy a kubai példa a világ más népeinél is megismétlődhessék, akkor jogos elhagyni a békét, és fegyverrel szerezni meg ismét”.

Forrás